Az első dolog, amit az ember életében igazán sajátjának mondhat, ami megkülönbözteti őt másoktól, a név.
A zsidó hagyomány nagy jelentőséget tulajdonít a névnek, mert az nemcsak azonosításra szolgál, hanem szimbólum is, amely az őt viselo személlyel való szellemi kapcsolatot érzékelteti. Ezt a tartalmat hangsúlyozza a Biblia a Jáákov és az angyal közti viadal leírása alkalmával. Az angyal megkérdezi Jáákovtól, hogy mi a neve, s amikor választ kap, közli, hogy mostantól kezdve Jiszráélnek fogják hívni (1Mózes 32:27--28.).

A fiúgyermek a brit milá - a körülmetélési szertartás - alkalmából kapja meg nevét, a leány pedig akkor, amikor apja alijázik, vagyis fölhívják a Tórához. Noha a szülők szabadon döntenek gyermekük nevéről, mégis meg kell szerezniük döntésükhöz az égi jóváhagyást, hiszen az új ember attól kezdve az örökkévalóságig ezt a nevet fogja viselni.

Ezen a néven lesz bár micvá. Ezt a nevet írják házasságlevelére, ez kíséri bánatban és örömben, egész élete során. Ezen a néven emlékeznek meg róla halála után, amikor Kádist mondanak vagy mázkirt imádkoznak érte.

Az imákban gyakran említünk zsidó neveket. A beteg felépüléséért mondott imában nevét szülei nevével egészítik ki. Ha állapota válságos, még egy nevet szokás hozzátenni az addig említettekhez, mert a hit szerint a név megváltoztatása viselőjének állapotában is változást hoz.

A szülők gyakran választanak gyermekük számára olyan nevet, amelyet elhunyt szeretteik viseltek. Ez a szokás a Tórában gyökeredzik, ahol le van írva: "...ne töröljék ki ... nevét Izraelből." Ezért kapja a gyermek egy-egy nagy tudósnak vagy a nemzedék jeles tagjának nevét, olyanét, aki példamutató életét a szentség szolgálatának, a jó cselekedeteknek szentelte.

A "Tiszteld apádat és anyádat..." parancsolat alapján alakult ki az az áskenáz (közép-európai zsidó) szokás, hogy a gyermeknek egy elhunyt nagyszülő nevét adják. Ezzel szellemi tiszteletüket fejezik ki az eltávozott lelke előtt, egyben azt a kívánságukat, hogy gyermekük élete méltó legyen ahhoz, akitől nevét örökölte.

Sajnos manapság igen sok zsidó gyermek van, aki nem tudja, mi a zsidó neve - esetleg nincs is neki -, és szívesebben veszi, ha nem zsidó nevét használják. Bölcseink azt mondják, hogy őseink azért jöhettek ki Egyiptomból, mert nem voltak hajlandók megtagadni zsidó örökségüket, és megtartották a zsidó neveket, a Reuvént, Simont, Lévit és a többit.

A zsidó nevek az alábbiak szerint osztályozhatók:

a. Bibliai és talmudi nevek, amelyek Mózes öt könyvében, a próféták könyveiben vagy a Talmudban, illetve a Midrásban szerepelnek.

b. Természeti eredetű nevek például az állatnevek, amelyek közül nem egyet már a Biblia is említ - ilyen a Dvorá (méh), Ciporá (madár) és Joná (galamb) -, a fák és virágok nevei, amelyek szintén szerepelnek a Bibliában: ilyen a Támár (datolya) vagy a Sosáná (rózsa). Vannak állatnevek - az Árje (oroszlán), Cvi (szarvas) vagy Zeév (farkas) -, amelyek onnan származnak, hogy Jáákov és Móse az áldásokban ezeken a neveken említi a különböző törzseket.

c. Isten nevét magukba foglaló nevek például az Imánuél ("Isten velünk van"), Gödáljá, Smuél ("Isten a nevünk"), Jesájá ("Isten segítségével"). A Jehudá ("Hála Istennek") név is az Isten iránt érzett hálát fejezi ki.

d. Az angyalok nevei is gyakran szerepelnek embernévként: ilyen a Micháél, Ráfáél, Uriél és Gávriél.

A név az élet forrása

Úgy magyarázzák, hogy a név kapcsolja össze az embert lelkével, vagyis a néven át áramlik a testbe az életerő. A név minden betujét isteni erő hatja át. Ily módon minden teremtett dolog megkülönböztetett lényeggel bír, amely a betűk által kötődik a névhez.

A Midrás (Börésit Rábá 17.) elbeszéli, hogy Isten azt mondotta az angyaloknak: Ádám bölcsebb, mint ők, mert képes fölfedezni az állatokban rejlő szellemiséget, ezáltal minden állatnak hozzá illő héber nevet tudott adni.

A név hatása

A Talmud számos példát sorakoztat föl, amelyek azt bizonyítják, hogy a név befolyásolhatja viselőjének jellemét. Rabbi Méir mindenkinek megkérdezte a nevét, mielott bármilyen céllal szóba állt vele (Talmud, Jomá 83b.). Rabbi Joszéf Káro, a Sulchán Áruch (a zsidó törvénykódex) szerzője megállapítja: akit Ábrahámnak hívnak, az természeténél fogva hajlamos a jó cselekedetekre, a Józsefek pedig szívesen táplálnak másokat -- fizikai és szellemi értelemben egyaránt --, ahogyan József tette Egyiptomban.