A kelta művészetnek korai fejlődési szakaszára elsősorban a szimmetrikusan elrendezett absztrakt mintaelemek a jellemzők. Ezek lehetnek hallstatti előzményekre visszavezethető egyszerű geometrikus minták, vagy olyan növényi elemekből elvonatkoztatott részletek, amelyek klasszikus ókori előképekre utalnak. Előfordulnak- bár ritkábban-az Ókori Kelet díszítő művészetéből származó, úgynevezett orientalizáló részletek is, amelyek valószínűleg a földközi-tengeri területekről közvetítéssel kerültek a keltákhoz.
Gyakran visszatérő sajátságnak számítanak az olyan ember- és állatábrázolások, amelyeket néha groteszk, szatírszerű arcokká, illetve a fantázia világának hátborzongató vadállataivá torzítanak. Az emberi arcot különösen szerették absztrakt geometrikus kompozíciók keretében úgy elhelyezni, amely gyakran még stilizált formájuk eltúlzásához is vezetett.
Mindezeket a díszítő mintákat a Rajna-vidék i. e. 5. századi előkelőket rejtő sírjainak mellékletein tanulmányozhatjuk a legjobban, mert ott igen gyakoriak a növényi eredetű motívumok, másrészt az előkelők rétegének támogatásával kiváló mesterek műhelyei, sőt bronzműves-iskolák jöttek létre és működtek.
Ugyanakkor ezek a Rajna-vidéki előkelők ragaszkodtak a görögországi asztali kerámiához is.
A legtöbb ilyen lelet régi ásatásokból származik, így például a Klein Aspergle-i sírhalmok feltárásából, a Hohenaspergen álló magaslati erőd közeléből. Az egyiket még az őskorban kifosztották, a másikat 1879-ben tárták fel. A mellékletek közül kiemelkedik két ivókürt aranylemezből készült verete.: Ezek egyes mezőit egyszerű ívelt vonalú geometrikus minták díszítik, amelyeket poncolt pontozásokkal ki emelt félkörök tagolnak az egyik végükön, guilloche-minták a másikon, miközben maguk a végek a klasszikus ókor kos fejeire emlékeztető de sajátos kelta kivitelű állatfejek. A sírban volt egy boroskancsó is, fülének alsó végénél kidülledt szemű, bajelhárító feladatú (úgynevezett apotropaikus) fejjel, és egy kisebb, de ugyancsak dülledt szemű arccal a felsőnél. A korai kelta művészet enigmatikus jellegzetessége, hogy ezek a különös maszkok egyszer komikus, másszor vészjósló pillantást vetnek ránk, attól függően, hogy milyen szemszögből vesszük őket szemügyre. A dürrnbergi kancsóhoz hasonlóan a Klein Aspergle-i edény peremére is különös állat pár feje nyúlik fel, testük egyúttal az edény fogantyúját is alkotja.
A sír egyéb leletei között volt még egy öv veretsor is, amelynél a vas háttérre rögzített aranylemezeket jellegzetes korai stílusú mintákkal, főleg vessző alakú rovátkákkal vagy fügefamag alakú elemekkel díszítették, szintén poncolt dudorokkal körülvéve. A minta szimmetrikus elrendezés hatását kelti. A fügefamag-minta megjelenik a Klein Aspergle-i sírban talált két attikai kétfülű kehely igen vékony aranylemezből készült dísz
bevonatán is. Az egyik, amely az i. e. 5. század harmadik negyedébe keltezhető, egy oltár előtt térdeplő papnőt ábrázol. A sír leletei összességükben nagyon jellemzőek korszakukra, és kiválóan tárják elénk a kelta művészet Korai Stílusának szokásos növénymotívumait.
A rátett, rácsszerűen kivitelezett arany reliefdíszt egy Schwarzenbachban előkerült veretben is viszontlátjuk, maga a díszített edény - amely fából vagy kerámiából volt-elveszett. Az oldallemez felső és alsó részre tagolódik, bár a kettő együtt ügyesen elrendezett egységes kompozíciót alkot. Az egyedi motívumokat itt is poncolt dudorocskákból álló mező emeli ki a háttérből. Ez az egész díszítésrendszer jól mutatja, hogy a korai kelta művészetben milyen nagy jelentősége volt a háttér és a belőle előreugró jelenetek együttes játékának, annak a kettősségnek, amely e stílus egyik fő sajátossága volt.
A kelta művészet korai stílusa kétségtelenül a fémtárgyak készítésében jutott a legmagasabb színvonalra, de a mesterek más anyaggal is dolgoztak. A kő is alkalmas eszköznek bizonyult művészi elgondolásuk kifejezésére, ezt elsősorban az olyan, kultikus vagy erősen stilizált fejek tanúsítják, mint például a heidelbergi Janus-fej. Nagyon jellegzetes a felül látható, levél formájú két szárny, amelyek isteni szimbólumok, vagy az emberfölöttiség jelképei lehettek. Hasonlószárnyakat látunk a Pfalzfeldből származó oszlopot díszítő portré mellett is. Ez lényegében egy négy oldalúra alakított falloszt jelenít meg, mindegyik oldalán egy-egy kelta fejjel, amelyet S alakú tekercseket formázó csigavonalak és növényi ornamensek öveznek.
Míg a Rajna-vidéken és a Marne területén a kelta művészet korai stílusának fő alkotó elemei a növényi minták voltak, keletebbre, Bajorországban, Csehországban és Ausztriában, amint arra Schwappach és más kutatók egyértelműen rámutattak, a korai stílusnak még a kiemelkedő alkotásain is elsősorban az egyszerű, geometrikus motívumokat alkalmazták. Ebben az egyszerű körző segítségével rajzolt minták játszották a fő szerepet, ezért is nevezik köríves stílusnak. Bár a déli hatások alól ez a keleti iskola sem vonhatta egészen ki magát, mégis lényegében a korábbi Hallstatt-korszak művészi irányzatát folytatta, amely az egyszerű, geometrikus mintákat alkalmazta hangsúlyosan. A keleti térségben az egymásba kapcsolódó ívek és más hasonló minták nemcsak az olyan fémműves termékeken találhatók meg, mint a dürrnbergi sír kancsója, hanem az agyagedényeken is, mint azt a dürrnbergi temető számos kerámiája is bizonyítja. A korai stílusnak ezt a területi felosztását korántsem szabad mereven értelmezni, hiszen mindkét irányból gyakoriak voltak a hatások, a csere, sőt a mesterek is nyilván kölcsönösen eljutottak az egyik térségből a másikba.
A Rajnától nyugatra eső területről a korai kelta művészetet legjobban a Marne vidékének régészeti anyagából ismerjük.
A Marne vidékének kocsis temetkezései, akárcsak a Rajna-vidéki előkelők sírjai, csak a társadalom egy nagyon szűk rétegének nyújtottak végső nyugvóhelyet. Az elhantolás általános formája a kevés vagy nagyon kevés melléklettel ellátott egyszerű, lapos sír volt.
Néha ezeket a magukban álló vagy kis csoportokba rendezett sírokat egy négyszög alakban, sőt esetleg szabályos négyzetben futó árokkal is körülvették. Az árkokból kikerült földből eredetileg valószínűleg alacsony halom keletkezett a belül eső területen, azóta azonban a szántás eltüntette ennek minden maradványát.
Közép-Európában eközben, az i. e. 4. század derekán a kelta művészek és mesteremberek egy új és kötetlenebb ívelt vonalú díszítést dolgoztak ki, amelyet a korszakkal foglalkozó kutatók a rómaiak előtti kelta művészet érett korszakát jellemző motívumnak tartanak. Ezt a fejlett művészeti stílust Jacobsthal a Rajna-vidéken fekvő Waldalgesheimben feltárt vezéri sír leletei alapján e lelőhelyről nevezte el.
Az ott talált finoman díszített aranyperecek és nyakörv kétségtelenül egy kiváló aranyműves termékei voltak. Valójában azonban, mint azt Frey és mások is bebizonyították, a waldalgesheimi irányzat nem közvetlenül a korai stílusból alakult ki.
A kettő ugyanis egymás mellett is élt egy darabig, míg a waldalgesheimi az i. e. 4. századtól fejlődött tovább. Ugyanakkor területileg alig fedi a korai stílus két ágának az elterjedési körét, kivéve egyes elszórt eseteket a Rajna és a Majna vidékén.
Különös előszeretettel használták az egymásba kapcsolódó, körbefutó csigavonalakat (spirálisokat), amelyek indaszerűen tekerednek, és kihangsúlyozták a domborműves kivitelben megmutatkozó sajátos hatásukat. Jól látható ez a névadó helyről származó nyakperecen, amelyen az indák újra meg újra hurkokat alkotva egymásba csavarodnak.
A waldalgesheimi nyakörvön és karpereceken azonban láthatók még a pálmalevél motívumból származó részletek és apró, dülledt szemű, erős szemöldökű arcok is.

Ám mindkét jellegzetesség beleolvad a nyakperec egészére kiterjedő csavarodó vonalú mozgásba, a szemet például az indák tekergő végei ölelik körül.
A kelta művészet új stílusának kialakulását jól mutatja a Szajna medréből 1861-ben Amfreville- sous- les Monts- nál kikotort sisak is. Teste vasból és bronzból készült, rátett aranylevelek és zománcberakások díszítik. A zárt egységeket alkotó motívumok közül az ismétlődő köröcskék és a „horgos hullámok" szemmel láthatóan még régies vonások, míg a közbenső átvezető részek már az ívelt vonalas stílus kötetlenebb kifejezési lehetőségeit jelzik. A két mező közül a felső az egyszerűbb; fel- és lefelé mutató végű háromágú spirálisok változnak rajta, egymáshoz kapcsolódva. Az alsó mezőt sokkal finomabb eszközökkel és gondosabban mintázták meg: az egész felület kígyózó spirálisok hullámzó mozgását sejteti, amelyet Megaw az érett kelta művészet ,,magabiztos irracionalitásának" nevezett.
Az európai kelta művészetnek a waldalgesheimi stílus természetesen nem az egyetlen, és még csak nem is a legjelentősebb művészeti irányzata volt, bár talán ezt ismerjük a legjobban.

Az i. e. 3. század kezdetére a térbeli kifejezés iránti igény már némi „barokkos" torzuláshoz vezetett. Tanúsítja ezt a Franciaországból származó nyak- és karperecek sora, amelyek közül a Fenouillet-ban és Aurillac-ban találtak a legszebbek. Dudorai és bütykei már szinte hihetetlenül bonyolultak, és faágon sűrűn egymás mellett ülő rügyekhez, vagy egy egzotikus édességen csavarodó tekeredő cukormintákhoz hasonlítanak. Ez a sajátos megoldás alighanem e stílusirányzat nyugati változatára volt különösen jellemző, bár egy nagyon hasonló példány –valószínűleg nyugatról exportált darab - Hercegmórokon is előkerült [a község mai pontos neve Gajic, és a tárgy 1902-ben került a Magyar Nemzeti Múzeumba]. Kevésbé bonyolultak, de díszítésük rendszerében ugyancsak „barokkosak" azok a bronz karperecek, amelyeket egyetlen darabban öntöttek ki, de testükből egymás mellett sűrűsödő bogyók módjára kis összefüggő gömböcskék állnak ki. Egyik legjellemzőbb példányuk Ilvesheimből származik. Egy másik, Közép-Európában ugyancsak széles körben elterjedt típus nehézkesebb volt az előbbieknél, és inkább bokaperecnek használták, mint karon hordták. Egy párjuk a dél-németországi Kletthamban került napvilágra, testük hat-hat, keskeny pánttal egymáshoz erősített félgömb alakú öntött hólyagból áll, és kis kiugró bütyköcskék díszítik őket, amelyek hasonlók a már említett dülledt szemekhez. Az egészet domborműves tekeredő ívek és spirálisok veszik körül.

A kelta művészet érett stílusának a térbeli kifejezésre törekvése nemcsak az absztrakt motívumokkal díszített tárgyakon figyelhető meg, hanem az i. e. 3. századtól kezdve az állatábrázolásokon is. A kelet-európai példák közül azok a bronzok a leghíresebbek, amelyek a kelták i. e. 4. századi délkeleti terjeszkedése kapcsán már említett, a csehszlovákiai Brunn melletti malomekei temetőből származnak. Ezeket az állatfejeket ma már módunkban van egy talán még nevezetesebb lelethez, a Brában talált bronzüstön megjelenő fejekhez hasonlítani. Maga az üst nemcsak szokatlanul nagy mérete - körülbelül 600 literes űrtartalma - miatt, hanem előkerülési helye okán is nevezetes, hiszen Kelet- Jütlandon, tehát jóval az igazi kelta elterjedési területen kívül látta meg ismét a napvilágot. Pereménél 2 méternyi az átmérője, eredetileg három, karikás füle volt, amelyeket mindkét csatlakozásuknál egy-egy kifelé néző bikafej kísért. Az öt, egy darabban öntött és ránk maradt fej nem egészen egyforma, bár négy csaknem pontosan megegyezik, és ezek inkább stilizált, mint valósághű ábrázolások. Mindegyiken méltóságteljes, kissé csodálkozó kifejezést látunk, jórészt a nagy, öntött szemeknek köszönhetően. A gyűrűfülek csatlakozásainak befelé néző oldalánál másfajta hangulat uralkodik: három rosszindulatú bagoly tekint ránk barátságtalanul, kidülledt, hosszúkás szemekkel, rövid, fenyegető csőrrel. Az üstöt kétségtelenül Közép-Európából importálták, de végső fokon a déli hagyományok, a peremen griffekkel és oroszlánokkal díszített üstök hatása érződik rajta.
A kelta művészet kettősségét, a méltóságteljes jóságot és a rejtelmes gonoszságot egyedülállóan fejezi ki ez a Brában talált üst.
A kelta művészet érett korszakából származó emberábrázolások közül talán a csehszlovákiai Msecké Zehrovicéban talált fej a legkiemelkedőbb darab. Az első pillantásra rajzfilmbe illő karikatúrának vélnénk: torz vonásai egy gyomorbajos, nyugalmazott ezredes benyomását keltik. Kiváltképp hasonlít hozzá a Dániában, Gundestrupban talált, ezüstveretes üstön ülő istenalak nyakperece. A kelta művészet talán legjellegzetesebb vonásainak egyike, hogy egy fél évezreden keresztül fennmaradtak ugyanazok a motívumok, témák és azok feldolgozási módja, méghozzá Kelet-Európától egészen az Atlanti-óceán partjáig, egy olyan hatalmas térségben, ahol bizonyára számos más törzs is élt. Ez az egységes szellemiség a kelta világ legnagyobb vívmányainak egyike.
Az i. e. 3. évszázad vége felé Itáliában hanyatlani kezdett a kelta uralom, hiszen fokozatosan Róma hatalma alá került az egész félsziget és a körülötte található szigetek is.
I. e. 241-re Szicíliából is kiűzték a karthágóiakat, és miután megerősödött a római hadiflotta, Szardínia és Korzika is uralmuk alá került. Ezt követően a rómaiak főleg észak felé fordították figyelmüket.
I. e. 225-ben a légiók Telamon mellett megsemmisítő vereséget mértek a keltákra. Ez a csata véget vetett a kelták tényleges jelenlétének az Alpoktól délre, Róma kifosztásának igazi megbosszulásáig azonban további három évtizednek kellett eltelnie. Ez csak a boiokkal i. e. 192-ben vívott, győzelmes csatában következett be, amely után az utóbbiak Közép- Európának abba a részébe vonultak vissza - Bohemiába, a boiok hazájába -, amely azóta is az ő nevüket viseli (Bohemia Csehország kelta, latin, majd középkori neve). Az időközben eltelt években olyan események játszódtak le, amelyek megvetették a rómaiak nyugat-európai terjeszkedésének az alapját. Elsősorban a második pun háborúra utalunk. Hannibal i. e. 202-ben vereséget szenvedett, Róma biztosította uralmát Észak-Itáliában, és két új provinciát alapíthatott Spanyolország területén. Csupán idő kérdése volt már, hogy mikor terjeszti ki hatalmát Dél-Franciaországra is, hogy így teremtsen összeköttetést új tartományaival. Az i. e. 2. század közepén Masszíliára mind jobban ránehezedett a szárazföldön beljebb élő gall törzsek nyomása, ezért a város Rómától kért segítséget. A feszültség csak ideiglenesen enyhült, i. e. 125-ben ismét ellentétek robbantak ki. A rómaiak támadása elsősorban a saluvius nevű gall törzs ellen irányult, és végül i. e. 123-ban az utóbbiak vereségével végződött, valamint az Aix-en-Provence tartomány északkeleti részén lévő Entremont-ban fekvő központi erődjük feldúlásával.
A szicíliai Diodórosz történetíró által polisnak (tehát valóságos városnak) nevezett entremont-i oppidum a ligur nép erőssége volt, mielőtt a kelták beszivárgásának eredményeképpen egy olyan vegyes művelődés alakult ott ki, amelyet Sztrabón kelta-ligurnak nevezett. Az i. e. 3. század derekára a település annyira megnőtt, hogy a rendelkezésre álló fennsík teljes, mintegy négyhektárnyi területét elfoglalta, és ekkor készült véd művei a korábbiakhoz hasonlóan erős kősáncokból állottak, amelyeket kívül, egymástól meghatározott távolságra elhelyezett bástyák erősítettek. Az ásatások során megállapították, hogy az erődítés belsejében terv szerint emelték az épületeket, melyek jórészt egyhelyiséges, köböl rakott falú házak voltak, és csoportosan sorakoztak az egymást derékszögben metsző utcákon. Entremont azonban nem annyira városias jellege miatt, hanem elsősorban a kelta ligur vallási rítusairól nevezetes, amelyeket nyilvánvalóan a település korai (ligur) szakaszából kell származtatnunk. A szentély építése során például belefoglaltak és újra felhasználtak egy olyan kőoszlopot, amelyen nem kevesebb, mint 12 levágott fej ábrázolása látható. A szentélyben és az oda vezető Szent Út mentén számos olyan összezúzott emberi koponyát fedeztek fel, amelyeken láthatók voltak azok a szöglyukak, amelyek segítségével annak idején rögzíthették őket. A levágott emberfejek szörnyű kultuszára utaló adatok mellett Entremont-ban szép számban bukkantak rá vallási rendeltetésű szobrokra, közöttük ülő emberalakokra is, amelyeknek egyik keze egy levágott fejen nyugszik, a másikban pedig egy rituális jelkép látható.
Entremont elpusztítása könyörtelen és végleges volt. Az ásatók rábukkantak a római ostromgépek által a településre zúdított kőbombákra, valamint az északkeleten nyíló bejáratból induló utca mentén a római lándzsások vas lándzsahegyeire. Bizonyára a szentély állott a támadás középpontjában, hiszen a szent körzetben különösen nagy volt a kőbombák száma. Vele egy időben rombolták le a tőle délnyugatra fekvő, ugyancsak a fejkultusszal kapcsolatos roquepertuse-i szentélyt, és egyelőre csak találgathatunk, hogy vajon e két központnak a vallási életben játszott szerepe miatt védték őket oly hősiesen és rombolták le oly kegyetlenül. A legyőzött saluviusok csoportjai az allobrogusok területére menekültek, akik Lívius szerint szövetségben voltak az arvernusokkal és sequanusokkal a Róma-barát aedusok ellen. Az aedusok tehát segítségül hívták Rómát, és a csapatokat az a C. Domítius Ahenobarbus vezette, aki azt követelte, hogy az allobrogusok szolgáltassák ki a hozzájuk menekült saluviusokat. A visszautasítást az i. e. 121-ben rájuk mért vereséggel torolta meg. Ezt követően erősítések érkeztek Itáliából Q. Fabius Maximus vezetése alatt, hogy megütközzenek az arvernusoknak Bituitus király parancsnoksága alatt álló seregével. A győzelem után a királyt lefejezték, majd a trófeát Fabius római diadalmenetén nagyszerű látványosságként ki is állították. Domitius viszont Dél-Galliában maradt, és ő szervezte meg a Rhöne- tói a Pireneusokig terjedő Gallia Transalpina provinciát.
Az i. e. 2. század végére befejeződött Dél-Gallia pacifikálása, ám ez korántsem jelentette azt, hogy az északi gall törzseket is leigázták. Röviddel i. e. 115 után a kimberek és teutonok északon lakó, Jütlandról és SchleswigHolstein területéről származó törzsei rátámadtak a déli provinciákra. Heves előretörésüket kezdetben nem lehetett megállítani, mert a római hadseregek néhány vereséget szenvedtek, amelyek között a legsúlyosabb két konzuli sereg elvesztése volt Arausio (a mai Orange) mellett i. e. 105-ben. A vereséget állítólag mégis inkább a boioktól szenvedték el, valahol azok országának a nyugati részén, amikor azok dél felé nyomultak előre. Ezt követően a boiok behatoltak Spanyolországba is, ahonnan azonban a keltibérek kiűzték őket. Végui Aquae Sextiae mellett Marius i. e. 102-ben, majd a következő évben Marius és Catullus egyesült seregei az észak-itáliai Vercellae mellett véglegesen megverték őket. Nem tudjuk, hogy a boiok e vereségeik után szétszóródtak-e, jó néhányan közülük azonban nyilván már korábban letelepedtek a vonulásuk útjába eső törzseknél. Maga az eseménysor nemcsak azért érdekes, mert jól mutatja Róma legyőzhetetlenségét Galliában és az Alpok táján, hanem azért is, mert fél évszázaddal később Caesar is felhasználta őket galliai terveinek a támogatására. Most azonban a történeti forrásoktól vissza kell térnünk azokhoz a régészeti leletekhez, amelyek a közép- és nyugat-európai késői La Téne-kori településekről beszélnek.
A terület és a korszak legjelentősebb régészeti maradványai azok a megerősített oppidumok, amelyek a korábbi magaslati erődöktől eltérően gyakran nagy területeket zárnak falaik közé, vagy néha néhány száz hektáros kiugró hegyfokokat kerítenek el, és belső elrendezésűk tervezett jellegéből adódóan az egyre fokozódó városiasodás jeleit mutatják.
Közép Európában mindezek igen jól megfigyelhetők a Morvaországban található, 40 hektár alapterületű Staré Hradiskó- i erődítésnél. A települést minden oldalról jól megépített védművek kísérik, a sáncok magvát egyenesen álló gerendák alkották, közeiket habarcs nélkül rakott kövek töltötték ki. Az egyik folyosószerű bejárattól indulva kavicsos utca vezetett be a városba. A kapukat oldalról ugyancsak habarcs nélkül rakott támfalak biztosították, és megtalálták a híd vagy egy emelcsös kapu szerkezetének kőalapozását is. A szerkezet lehetővé tehette, hogy az őrjáratok akadálytalanul közlekedhettek a sáncok mentén a kapuk fölött is. Az effajta hosszú oppidum-kaput a német szaknyelv a harapófogóhoz hasonló alaprajza miatt Zangentornak (tehát harapófogó kapunak) nevezi. A Staré Hradiskó-i erődítés belsejében feltárták a település utcákkal tagolt, gerendasorok vagy kerítések övezte részeit is. A házak többsége téglalap alapú volt, talpas vagy cölöplyukas szerkezettel, de előfordultak földbe ásott gödörházak is. A kemencék, kézi malmok és edényégetők a háztartásokban végzett különféle tevékenységekről tanúskodnak, a kézművességre viszont a vasfeldolgozó és üvegöntő műhelyek, továbbá a pénzverdéjük utal, noha a pénzverés egyáltalában nem vált általános gyakorlattá az európai keltáknál egészen az i. e. 2. század második feléig. A településen elsősorban az i. e. 1. század második felében folyt komoly élet, jó lehet alapítását minden bizonnyal ennél korábbra tehetjük.
Csehország területén még ennél is nagyobb erődített településeket ismerünk. Az északi, termékeny síkságok, és a déli, ásványi anyagokban gazdag hegyes vidékek között áll a stradoniceí oppidum, amelynek kettős sáncművei 80 hektárnyi területet vesznek körül. Már a 19. századi kutatások megállapították, hogy Staré Hradiskóhoz hasonlóan, a védműveket itt is kőből és gerendákból építették. Bár elég kevés szerkezeti részletre derült fény, a földől előkerült leletanyag igen gazdag, hiszen van benne mintegy 200 aranypénz, közel 700, főleg késői La Téne típusú fibula, festett és grafittal bevont agyagedények, Itáliából importált bortároló amphorák és bronzedények.
Időközben Caesar - bár néhol csak komoly nehézségek árán - a délen már korábban meglévő római provinciától egészen a La Manche-csatornáig, a Rajnától Bretagne- ig egész Galliát meghódította.
Ezeket az eseményeket régészetileg gyakran az Engefélszigeten található erődítésekkel hozzák kapcsolatba. A lelőhely Berntól északra, az Aare folyó különösen kanyargós szakaszánál egy meredek falaival természettől fogva védett lejtőn van. Itt az ásatások szerint a középső és késői La Téne- korszakban virágzó élet folyt.
A késői La Téne- településekre vonatkozó ismereteink nagyrészt az erődített oppidumokon végzett feltárásokból származnak, mivel az egyszerű, főleg mezőgazdasággal foglalkozó falvakat a kutatók mindeddig alig tanulmányozták. A dél- németországi, La Téne D-kori nagyobb központok, valamint angliai és galliai La Téne 3-kori társaik anyagi kultúrája magas színvonalú volt, az európai szárazföldön pedig a fémművesség és az edénykészítés színvonala arányban állott a városi színvonal felé közelítő közösségek létrejöttével. Az európai késői vaskor egyik nagyon fontos újítása, mint láttuk, az éremverés bevezetése volt.
A gazdasági élet erőteljes fejlődését a Földközi-tenger térségéből származó áruk is befolyásolták. Közöttük vannak az égetett cserépből készült bortároló amphorák, amelyek részben Dél-Franciaországból kerültek Dél-Germánfába és a Rajna-vidékre, és valószínuleg
tengeri úton az Atlanti-óceán és a La Manche-csatorna vizein Dél- és Délkelet-Angliába, legkésőbb már az i. e. 1. század legelejétől fogva. Ezek az amphora típusok Dressel rendszerében az I. típusba tartoznak, amelyet manapság IA és IB altípusra bontanak. A korábbi IA- nak viszonylag alacsony, hengeres teste van, csúcsos alja, megvastagodó, háromszög- átmetszetű pereme, és egyenes, lapos fülei. A későbbi IB- nél a test magasabb, a fülek alacsonyabban ülnek a kissé lehajló galléros kiképzésű perem alatt. Bár különböző korúak, e két altípus egy bizonyos időszakban együtt is használatban volt. Az IA alighanem az i. e. 2. század végén jelent meg, hiszen többek között Entremont-ban is megtalálhatók példányai, míg az IB darabok főleg a Caesar utáni időszakban, még Augustus uralkodásának elején is készültek. Az egyéb importált kerámiatermékek között az i. e. 1. század második felében az arretiumi edények lépésről lépésre kiszorították a campaniai árut, majd az i. sz. 1. században őket is felváltotta a helyi gall műhelyek kerámiája.
A külföldről behozott fémtárgyak is azt bizonyítják, hogy a kelták arisztokrata rétege előszeretettel fogyasztotta a Földközi-tengeri borokat. A Kelheim típusú bronzkancsók és a hozzájuk tartozó, a bor meregetésére és felszolgálására szolgáló kisebb edények egész Európában széles körben elterjedtek az észak-itáliai Ornavassótól egészen a Kent grófságban lévő Aylesfordig. Az Alpoktól északra leginkább az i. e. l. század harmadik negyedében és rövid ideig azt követően fordulnak. A leggyakoribb fémtárgy azonban kétségtelenül a fibula volt, és változatos formái lehetőséget adtak különféle csoportosításokra és fejlődési sorokba való rendezésükre. A késői La Téne-kori fibulák egyik jellemző sajátsága az, hogy a testüket és a lábukat egyetlen darabban öntötték ki. Néhány példányon azonban a testen egy olyan gyűrű is látható még, amely a La Téne 2-kori szerkezetnek az értelmetlenné vált továbbélése.
A fémtárgyak különféle típusai, melyek közül jó néhány egész Közép- és Nyugat-Európában ismert volt, nemcsak Gallia, Bajorország vagy Csehország nagyobb településein, például oppidumain kerültek napvilágra, hanem az Angliától az Alpokig terjedő térség temetőiben is. Fentebb láttuk, hogy Anglia délkeleti részén az i. e. 1. század második felében az Aylesford-Swarling művelődés kialakulásával együtt járt az égetéses temetkezéseket tartalmazó temetők megjelenése. Az általános gyakorlatnak megfelelő urnás sírok között azonban elszórtan felbukkannak gazdag mellékletű temetkezések is. Ilyen például magában Aylesfordban az Y jelű sír, vagy pedig a Hertfordshire grófságban elterjedt Welwyn- csoport még ennél is gazdagabb sírjai, ahol a gazdag sírmellékletek között vannak amphorák, vasból készült tűzikutyák, ezüst- és bronzedények, sőt egyetlen esetben még egy kockajátékot is találtak.
A Luxemburgban található Goeblingen- Nospeltnál feltárt, hamvasztásos sírokból álló gazdag temetkezésekben nemcsak bronzedényeket találtak, hanem fából készült és bronzlemezekkel borított olyan vödrök maradványaira is rábukkantak, amelyek hasonlóak voltak az aylesfordiakhoz. A késői La Téne-idoszakban Észak- és Közép-Európa nagy részén a temetkezések általában hamvasztásos sírok voltak. Ilyen például a hessení Bad Nauheim-i temető. A hamvasztás azonban nem volt kizárólagos módja a végtisztességnek. Svájcból az Enge- félszigetről, Bern közeléből késői La Téne- kori csontvázas sírokat is ismerünk, és ilyen volt az a Basel melletti, a gázgyárnál feltárt lelőhely is, ahol a nagy kiterjedésű temetőben a mellékletek között néhány nauheími típusú fibula is akadt, amelyek megadják a keltezést is: az i. e. 1. század közepe tájára.
Érthető módon, nagyon nehéz egyetlen időpontot meghatározni arra vonatkozólag, hogy mikor ért véget az őskor Európában, különösen ha azokat az északi és nyugati területeket is figyelembe vesszük, ahol Róma sohasem vetette meg a lábát, ahol tehát a távoli ősmúltban gyökerező művelődések és szokások nagy számban éltek tovább az elkövetkező századokban is. A gallok még Caesar után is, az i. e. 1. század harmadik negyedében fel-fellázadtak a római uralom ellen. I. e. 25-re azonban az Alpok nyugati pereméig megszilárdult a birodalom határa, Nerva császár pedig azt követően a Középső Alpok térségére is kiterjesztette uralmát. Röviddel i. e. 16 után meghódították a Duna és az Adriai-tenger északi vége között fekvő Noricum nevű királyságot, és ezzel megnyílt az út Tiberius és Drusus számára Dél-Németország meghódítására, ahol valószínűleg be is vették a vindelicusok Manchingnál álló törzsi székhelyét. Ezután a rómaiak Pannonia és Dalmácia ellen vezették hadjárataikat, hogy kibővítsék Illyricum nevű provinciájukat, és megnyissák az Alpok keleti részére vezető útvonalakat. Amikor délen Makedónig is behódolt, a birodalom határait egészen a Dunáig tolták ki, sőt még azon túl is, Dáciára. l. e. 12 és 9 között Drusus néhány sikeres hadjáratot vezetett a Germánig északi felén élő törzsek ellen is, majd halála után ezeket Tiberius, a későbbi császár folytatta.
Az i. e. 1. század vége felé a Róma és a vele szövetséges törzsek állandó nyomása alatt álló markomannok királyuk, Maroboduus (vagy Marobduus) vezetésével észak németországi hazájukból délkeletre vonultak, és Bohenudban, a mai Csehország területén megalapították új királyságukat, amely szinte egész Közép-Európára kiterjedt, és állandó akadályt jelentett Róma területi terjeszkedéseinek útjában. Időszámításunk 6. évében Augustus légiói rátámadtak ugyan a markomannokra, de vissza kellett vonulniuk, hogy szembeszálljanak az Illyrícumban fenyegető felkeléssel, majd hosszan elhúzódó anyagcsatába keveredtek velük. Körülbelül akkor, amikor ez a dalmáciai háborúskodás a vége felé közeledett, Germániában i. sz. 9-ben egy újabb felkelés robbant ki, amelynek során a cheruscusok királyának, Arminíusnak a vezetésével legyőzték Varus seregeit, öt magát pedig megölték. Augustus császárnak i. sz. 14-ben bekövetkezett halála után Drusus fia, Germanicus folytatott háborúkat a germánok ellen, akik soraiban ott volt Arminius is, de csak váltakozó sikereket ért el, ezért végül Tiberius leváltotta.
Róma fő germán ellenfeleinek bukása valójában röviddel ezután, de nem római fegyverek hatására következett be. Arminius és szövetségesei ugyanis rátámadtak Maroboduusra, aki hiába fordult segítségül Rómához, és életének utolsó éveit száműzetésben töltötte. Két évvel később meggyilkolták magát Arminíust is. Ezt követően Germániában valamelyest rendeződött a helyzet, és nyugodt maradt egészen a század végéig. Ez adott lehetőséget Rómának arra, hogy i. sz. 43-ban végül végrehajtsa Britannia régóta tervezett meghódítását. Röviddel a támadás előtt meghalt a catuvellaunusok királya, az a Cunobelinus, aki kiterjesztette hatalmát a trinovantusok törzsére is, székhelyét pedig az Essex grófságban lévő Colchester területére helyezte át, így tehát az ellenállás vezetése a nála kevésbé tehetséges fiai kezébe került. Bár a nyugaton és északon fekvő területek meghódítása nehezen ment, az i. sz. 80-as évek elején Agricola parancsnoksága alatt a római légiók már Skócia déli részére is benyomultak.
Mindazok közülünk, akiknek a Nyugat kultúrája egyet jelent a klasszikus ókor irodalmának, filozófiájának, művészetének és jogrendjének ismeretével, álltában úgy gondolják, hogy Róma terjeszkedése egyúttal a civilizációt vitte el a vad és barbár népek földjére. Ha azonban egy kicsit alaposabban tanulmányozzuk a norfolki Snettishamben talált arany nyakperec remek kidolgozását, vagy megfejteni próbáljuk a jütlandí Gundestrup hatalmas üstjén látható jelenetek rejtélyekkel teli jelképeit, akkor feltehetjük a kérdést: milyen művészeti és irodalmi remekműveket hozhatott volna létre a kelta társadalom, ha területeinek nagy része nem kerül római fennhatóság alá. S nem is kell csupán elméleti töprengésekre hagyatkoznunk: az Ír-tengeren túl, Szent Patrick, valamint Ulster és Connaught legendabeli hőseinek világa sejteni engedi, hogy milyen további teljesítményekre lett volna képes a kelta művészet és epikus költészet.