ARTÚR KIRÁLY

Artúr király trónra lép

Meghalt Uther Pendragon, Anglia királya, is halála után nem tudtak, kit válasszanak királynak, pedig Uther Pendragonnak élt egy fiacskája, Artúr. E fiú születését azonban titokban tartották, mert Merlin varázsló, a király hű tanácsadója jónak látta elrejteni a gyermeket az ellenség elöl, is az újszülöttet kiadta dajkaságba Ector báró családjához.
Az ország nemesei azon tanakodtak, ki legyen a Pendragon király halálával megüresedett trón birtokosa. Merlin azt tanácsolta, hogy karácsonykor hívják össze Londonban mindazokat a nemeseket, akik csak a királyi méltóságra pályáznak.
Amikor eljött a karácsony, a londoni temetőben egy nagy négy¬szögletes kő nőtt ki a földből, a közepébe pedig meztelen kard volt beleszúrva. A kard markolatán ez állott aranybetűkkel: ,Aki kihúzza a kardot a köböl, azé lesz a királyi hatalom. "
Senki sem tudta, hogy került a kard a kőbe, is mindenki elmél¬kedett ezen a csodálatos eseményen. Újév napján lovagi tornára gyűltek össze az előkelők, is elhatározták, hogy megkísérlik kihúzni a kardot a kőből. Az ünnepségre sietők kőzött volt Ector báró fiával Kayjel is nevelt fiával, Artúrral is. Amint London fele lovagoltak, Kay elvesztette kardját. Megkérte hát Arturt, lovagoljon haza, és hozzon neki egy másikat. Amint Artur a londoni temetőn keresztüllovagolt, meglátta a kőbe szúrt kardot. A kard éppen őrizetlen volt, mert az egybegyűlt nemes urak harci jAt6kokkal foglalatoskodtak.
No, itt van egy gazdátlan kard - gondolta Artus -, ez jó lesz a bátyámnak, legalább nem kell olyan hosszú utat megtennem.
Megfogta Artúr a kardot, könnyűszerrel kihúzta a kőbő1, és vissza¬lovagolt nevelő apjához. Amint Kay meglátta a kardot, rögtön felismerte, hogy ez az a csodakard, amely a kőbe volt szúrva, és úgy gondolta, hogy ö lesz ezután Anglia királya. Odalovagoltak, ahol az őszig előkelői gyülekeztek, és felmutatták a kardot. Megkérdezték a nemesek, hogy jutott Kay a kardhoz. Hamarosan kiderült, hogy a fiatal Artus vitte el bátyjának a csodafegyvert. Erre Ector így szólt:
- Én azt gondolom, Artúr, hogy te leszel az ország királya.
Alm6lkodott ezen Artus, 6s az összegyűlt nemesek előtt új próbát tettek. Artus könnyedén visszahelyezte a kardot régi helyére a kőbe, a nemesek pedig megpróbálták kihúzni. Ez azonban csak Artúrnak sikerült. Letérdelt ekkor előtte Ector, nevelőapja, és elárulta neki, amit eddig nem tudott, hogy ő Uther Pendragon király fia, és Merlin adta hozzta nevelőbe. Szomorú volt Artúr, mert nagyon szerette nevelőszüleit; Ector azonban megesküdött, hogy mellette marad a királyi udvarban is. Átölelte Artúr Ectort is és Kayt is, és megesküdtek, hogy nem hagyják el egymást; később valóban Kay lett Artus főétekfogója.
A nemes urak azonban nem tudtak megnyugodni abban, hogy az ismeretlen Artus lesz a király. Újra összegyűltek hat vízkeresztkor, és megpróbálták kihúzni a kardot a kőből; de ez megint csak Artúrnak sikerült. Összegyűltek gyertyaszentel6kor, az eredm6ny ugyanaz volt. Husv6tkor megint összegyűltek, de hiába ismételték meg a csoda, a nemes urak mind maguknak akarták megszerezni a trónt. Végre pünkösdkor újra összegyűltek a kard el6tt. Addigra azonban Merlin elárulta az elhunyt király egykori híveinek, hogy Artus Uther Pendragon király törvényes fia. Erre aztán ők is kijelentették, hogy Artúr pártjára állnak. Megtörtént újra a csoda. Artúr kihúzta a kardot a kőből: ekkor Pendragon hívei letérdeltek, és hűséget esküdtek az ifjú Artúrnak, az új királynak azonban még néhány évig harcolnia kellett, amíg elismerték a trón jogos örökösének.
Artus király először megtudakolta, hogy milyen visszásságok történtek az országban apja halála óta, és orvosolta a bajokat. Ezzel sok hívet szerzett magának. Harcolnia kellett azonban a külső ellenségekkel is, akik a fiatal király országát megtámadták. Azok között az idegenek között, akikkel Artúrnak meg kellett vívnia, volt Lot király is, Orkney-sziget uralkodója. Amikor Lot kirfály belátta, hogy elvesztette a csatát, és békét kell kötnie, elküldte feleségét, Morgan tülndért, hogy tudakolja meg, hajlandóe Artúr békét kötni. Morgan tündér gyönyörű szépasszony volt, de tele csalfasággal, és varázs tudományát hol jóra, hol rosszra fordította, úgy, ahogy éppen szesz6lye sugallta. A bölcs Merlin elárulta Artúrnak, hogy Morgan tündér az ő féltestvére, anyjának első házasságából származó leánya. Keblére ölelte hat Artur Morgan tündért, és békét kötött férjével, Lottal. Merlin azonban intette, legyen óvatos, ne bízzon Morganban, mert a bölcs varázsló ismerte a jövőt, és sejtette, hogy Morgan fia, a gonosz Mordred fogja majd Artúr vesztét okozni.
Egy napon Merlin útnak indult Artúrral, és egy gyönyörű tóhoz jutottak. A tó közepéből egyszerre kinyúlt egy fehér selyembe burkolt kar, s a kéz gyönyörűi kardot tartott, melyen megcsillant a napfény. Artus érdeklődött, mit jelentsen ez. Merlin erre azt felelte:
- A tó közepén szikla van, benne fényes palota. Ott lakik a Tó Hölgye. Óvó a kard, melyen megcsillant a napfény.
Eltűnt a kard a vízben, a Tó Hölgye a partra lépett, és köszöntötte Artúrt. Merlin és Artus csónakba szálltak, beeveztek a tó közepére, s íme, újra megjelent a kéz a karddal. Artúr kivette a kardot a Tó Hölgyétől; ez volt a világ legjobb kardja, a neve: Excalibur. Ennek segítségével sikerült Artusnak legyőznie minden ellenségét.
Mikor Artúr mar rendet teremtett az országban, az urak azt követelték, hogy válasszon magának feleseget. Elárulta Artúr Merlin varázslónak, tanácsadójának, hogy Ginevra királyleányt szereti, aki Leodagrance király lánya. Merlin erre azt felelte:

- Va1ó igaz, hogy Ginevra a legszebb lány a világon, de nem va1ó hozzad, és bajt fog rád hozni. Találok én neked jobb feleseget.
Csakhogy Artúr nem hallgatott Merlin tanácsára, és követeket küldött Ginevra apjához, Leodagrance királyhoz. Az öreg király örömmel ígérte oda lányát Artúrnak, és nászajándékba elküldött neki a kerek asztalt. A kerek asztalt meg régebben Uther Pendragon ajándékozta Leodagrancenak. Százötven lovag fért el a kerek asztal körül. Nászajándékba küldött a kerek asztallal együtt száz jó lovagot is, de ötven mar meghalt a csatában s ezeket Artusnak kellett újakkal pótolnia. Ezért Artúr útnak indította Merlint, hogy keresse össze az ország ötven legjobb lovagját. Azonban Merlin csak negyvennyolc lovagot talált, akik teljesen megfeleltek a követelményeknek. A lova¬gok nagy tisztelettel üdvözölték Artúr királyt, és Merlin arannyal írta nevüket az üléseikre. A kerek asztal a Camelot nevű várban állott ezután. Azt jelképezte, hogy a körülötte ülő lovagok mind egyenrangúak, egyik sem alábbvaló a másiknál. Az egész világon minden lo¬vag azt kívánta, hogy tetteivel kiérdemelje azt a dicsőséget, hogy a kerek asztal lovagja lehessen. Az ő viselkedésük példamutató volt minden lovag számára. Sok hőstettet vittek véghez, küzdöttek az ország ellenségeivel, továbbá a gonosz szörnyekkel és óriásokkal. A bajba jutott hölgyekért megvívtak. Gyakran indultak kalandra, és dicsőséget szereztek Artúr udvarának. Sok történet szólt az Artúr¬ lovagok: Lancelot, Gawain, Erek, Iwein, Galahad, Parszifal és a többiek kalandjairól. Dicsőségesen uralkodott Artúr hosszú éve¬ken át, amíg mellette állott hűseges tanácsadója, Merlin varázsló.

Artúr király halála

Ilyen kalandok közt teltek el Artus királynak és a kerek asztal lovagjainak napjai. Csakhogy ellenségei is voltak Ártusnak: Modred, Ártus király unokaöccse, aki tudta, hogy a király halála után ő fogja örökölni a trónt, s már alig várta, hogy nagybátyja meghaljon, továbbá Vivien varázslónő, aki a szép Ginevrától irigyelte a királynői méltóságot.
Csatatervet készítettek hát, és elhatározták, hogy először Mer¬lin varázslót, Ártus király legfőbb tanácsadóját fogják eltávo¬lítani.
Vivien ravaszul hízelkedni kezdett Merlinnek, egészen addig, amíg kicsalta varázstudományát. Megtanulta tőle, hogyan lehet homokból vizet fakasztani, száraz lábbal átkelni a mocsarakon, kastélyokat a levegőbe felemelni, és más hasonló csoda dolgokat. Sejtette Merlin, hogy baj lesz ebből, mégsem tudott ellenállni a szép fiatal hölgykérlelő, hízelkedő szavának.
Vivien egyszer útnak indult egy távoli országba, és rávette Mer¬lint, hogy kísérje el.
Merlin elbúcsúzott Ártustól, ellátta bölcs tanáccsal, és azt mondta: - Félek, hogy többé nem találkozunk.
Ártus király azt felelte: - Ha tudod, hogy baj ér az úton, miért nem maradsz itthon Camelotban?
De Merlin nem tudott ellenállni a szerelem hatalmának. Cornwall¬ba indultak tehát, és Vivien kicsalta Merlinből a titkot, hogyan lehet varázsszóval megkötni egy embert kötél nélkül, fogságba ejteni bör¬tön nélkül.
Útközben egy nagy tóhoz érkeztek, melynek partján szikla állott. Vivien megkérte Merlint, szedjen neki virágot a szikla alól. Mikor Merlin lehajolt, Vivien elmondta a varázsigét, a szikla Merlin lába elé hullott, és rabbá tette. Merlin akkorát kiáltott, hogy hetedhét országig elhallott a kiáltás. Vivien elmenekült, és Merlin örök időkre fogságba esett.
Mikor az összeesküvők ilyen módon eltávolították Merlint, a gonosz Modred rágalmakat kezdett terjeszteni Ginevráról, Artus király feleségéről. Elhíresztelte, hogy bűnös szerelmet érez Lancelot lovag iránt. Olyan ügyesen fondorkodott, hogy két pártra oszlott az ország, s végül Ártust és Lancelotot is sikerült egymás ellen fordí¬tania. A két egykori jó barát sereget gyűjtött egymás ellen, és kitört a polgárháború. Míg a seregek megütköztek, Modred Camelotba érkezett, és magához ragadta az uralmat. Felismerte Ártus és Lancelot Modred cselszövését, megbékéltek egymással, és Bretagne¬ba hajóztak, hogy szövetségeseket keressenek. Csakhamar új sereggel tértek vissza Britanniába.
Testvérharc dúlt az országban, és elesett a lovagok színe-java a küzdelemben, egymás után hulltak el a csatatéren a kerek asztal híres lovagjai is.
Vérzett Ártus király szíve, hogy testvér támad a testvérre, s azt ajánlotta Modrednek, szűnjék meg a vérontás. Álljanak ki ők ketten párviadalra, s aki győz, azé maradjon az ország.
Rettenetes volt a küzdelem, mert a sötétség gonosz erői, a gonosz varázslók, mind Modredet pártolták.
Sötét köd borult a tájra, amíg az igazi király s a trónbitorló megvívott. Végül Modred halálosan megsebesült, és halva bukott le lováról. Csakhogy Ártus király is halálos sebet kapott.
Sírva állták körül a lovagok, és Ártus ezt mondotta Bedivere vitéznek:
- Vedd kardomat, a híres Excaliburt. Régen, egy nyári napon, a tó mélyéről kard nyúlt ki, fehér selyembe burkolt kéz adta nekem ezt a kardot. Menj vissza a tóhoz, dobd a kardot a vízbe, hogy visszatérjen oda, ahonnan származott. Azután jer vissza hozzám, és beszéld el, mit láttál.
Elindult Bedivere a drágakővel díszített karddal, hanem a kapzsi¬ság erőt vett rajta, sajnálta a vízbe dobni az értékes fegyvert, és egy fa alá rejtette. Azután visszatért a királyhoz. Ártus rögtön meg¬kérdezte:
- Mit láttál, Bedivere?
- Uram - felelte az -, vízbe dobtam a kardot, de nem történt semmi, csak a szél zúgott a hullámok felett.
- Hazudsz - mondta a király -, menj el újra, de igazán dobd a vízbe a kardot.
Elindult újra Bedivere, és megint csak nem voltszíve a tóba dobni a haldokló király kardját, hanem elrejtette a tó szélén a nádasba azzal, hogy majd később érte megy.
Visszatért a királyhoz, aki megint megkérdezte: - Mit láttál, Bedivere?
- Uram, csak a szél zúgott a hullámok felett.
- Kétszer csaltál meg - mondotta erre Artus -, menj, te áruló, és harmadszor engedelmeskedj, de nagyon siess, mert közeledik halálom órája. Ha nem teszed meg, amit parancsolok, én magam vetek véget életednek.
Elment újra Bedivere a tóhoz, megsuhintotta a kardot, és nagy ívben a vízbe dobta.
Ekkor egy kéz nyúlt ki a víz alól, megragadta a kardot, három¬szor megforgatta, s a víz alá húzta.
Visszatért Bedivere Ártushoz, és elmondta neki, mi történt. A király erre azt mondotta:
- Most igazat szóltál! Vigyetek le a tóhoz, de siessetek, mert félek, hogy máris túl sokat időztem itt.
Elvitték hát Ártust a tópartra; a vízen egy bárka úszott, a bárkában három királynő ült fekete csuklyában. Mindhárman sírva fakadtak, mikor a haldokló királyt meglátták.
Bedivere a bárkába fektette Ártust, s a három királynő
elevezett a bárkával. Mikor már távolodtak, Bedivere felkiáltott: - Ó, édes Ártus király, mi lesz most az országgal?! Egyedül
hagysz minket az ellenséggel?
Ártus király erre így felelt: - Hosszú útra megyek, Avalon völgyébe, a tündérek országába, ahol meggyógyul a halálos seb, de engem többé nem láttok.
Azt mondják, hogy a csónakban ülő egyik királynő Morgan tündér volt, Artus nővére, a másik a Tó Hölgye, akitől a kardot kapta, a harmadik nevét senki sem tudta.
Azt is mondják, hogy Artus király vissza fog majd térni országába, ha Britannia nagy bajban van. Mások megint azt emlegették, hogy látták Artus sírját Glastonburyban. Sírkövére ez van írva:
Itt nyugszik Artus király, egykor király volt, majdan újra király lesz.
A nép sokáig visszavárta a jó Artus királyt, s híven megőrizte emlékezetében.


A KEREKASZTAL LOVAGJAI

Gawain és a Zöld Lovag

Egy karácsony este Camelot várában összegyűltek Artus király és a kerek asztal vitézei; ajándékokat osztogattak, lovagi tornát vívtak, és mindenki vígan volt. A főhelyen Ginevra királynő ült gyönyörű trónszékén; a falon díszes kárpit függött, ragyogott az egész szoba. Csak Artus király nem akart még asztalhoz ülni. Az volt ugyanis a szokása, hogy ünnepnapokon csak akkor foglalta el helyét az asztal¬nál, ha előbb valami csodálatos eseménynek volt szemtanúija. Rakva volt az asztal mindenféle jóval, de nem ült még le a király, hanem fel s alá járt, beszélgetett lovagjaival. Akkor megharsantak a trombi¬ták, ezüsttálcán hozták a sülteket és a jó leveket; korsókban a sört meg a bort.
S íme, mikor az első fogást már feltálalták, szörnyű óriás lovagolt a terembe. Tetőtől talpig zöld ruhába volt öltözve, zöld volt hosszú szakálla is. Zöld mentéjét vadállatok prémje bélelte, és zöld prémes volt fején a csuklya is. Derékszíján zöld drágakövek csillogtak, és zöld volt a nyeregtakarója, kengyele, sőt zöld volt a lova is, mint a fa lombja: a zöld 16 zöld farka szépen befonva, arany csengőcskék csilingeltek rajta. Am a zöld lovagnak nem volt sisakja, sem páncél¬inge, hanem egyik kezében magyalfaágat tartott, másik kezében pedig zöld acélból készült pallos volt.
Belépett az óriás, nem nézett se jobbra, se balra, nem is köszönt senkinek, hanem egyenesen Artus király elé lépett. Artus meghívta, szálljon le a lováról, s lakomázzon a többiekkel. A zöld lovag viszont azt felelte, nem szórakozni jött, hanem ellenfelet keres, aki meg¬vívna vele. Ő hajlandó fejét lehajtani a roppant pallos alá, s három ütést elszenvedni, viszont egy esztendő múlva az ellenfélnek jelentkeznie kell nála, és visszakapja az ütéseket.
így szólt a Zöld Lovag, felvonta zöld szemöldökét, és megrázta zöld szakállát, de senki sem mert kiállni a lovagok közül a szörnyű párviadalra. Artus roppantul szégyellte a dolgot, s ő maga jelent¬kezett, hogy megvív a Zőld Lovaggal; ekkor azonban Gawain lovag engedelmet kért, s jelentkezett a küzdelemre.
A Zöld Lovag nekikészült az ütésnek, lehajtotta fejét, és félre¬simította hosszú zöld fürtjeit. Gawain megragadta a pallost, egyet ütött, s az éles fegyver könnyedén levágta a zöld hajú fejet. De ím, nagy csoda történt: a fej nélküli test felegyenesedett, a földről fel¬emelte a fejet, kezébe fogta, s a fejjel együtt felült a lóra. Ekkor meg¬szólalt a levágott fej, és azt mondta:
- Mához egy évre várom Gawaint a zöld kápolnában!
Ezzel kilovagolt a terembE1 a Zöld Lovag, s mindenki csodálkozva nézett utána. A pallost felakasztották a falra, a díszhelyre, s minden¬ki vígan evett-ivott tovább, mert szemfényvesztésnek tartották, ami történt; de mégis megborzongtak, ha a rettenetes, fej nélküli vitézre gondoltak.
Elteltek a karácsonyi ünnepek, lassan véget ért a tél, eljött a szép tavasz és a gyümölcsérlelő nyár is. Mikor beállt az Esz, Gawain egyre többet gondolt közelgő nagy útjára. Mindenszentek ünnepén Artus király fényes búcsúlakomát rendezett. Szépen felöltözött Gawain új ruhába, ragyogó páncélba, és új volt a lován a szerszám is; kezébe vette piros pajzsát, melyen Salamon király csillaga ragyo¬gott. Útnak indult Gawain, és egy darabon elkísérték bajtársai: Erek, Imin, Lancelot és a többiek. Könnyeztek mind az urak, mert féltek, hogy nem látják többé viszont Gawaint.
Ment, mendegélt Gawain, Anglia és Wales puszta tájain, sötét erdein keresztül, s ahol csak emberrel mutatkozott, mindegyiktől megkérdezte, merre van a zöld kápolna: de senki sem tudta útba¬igazítani, s útja mindinkább céltalan bolyongássá változott. Farkasok és medvék támadták meg útközben, hóvihar áztatta, sokat fázott, szenvedett a szörnyű télidőben.
Elérkezett a karácsony, és hősünk éppen egy jeges mocsáron lábolt keresztül, mikor a távolban pompás várkastélyt pillantott meg. A várat kétszeres vizesárok védte: a kapus leeresztette a láncos felvonóhidat, és Gawain belovagolt a várba. Tisztelettél fogadták a
vár lakói, és a barátságos várár elé vezették. A meleg hálóteremben díszes ágyat készítettek Gawainnek, és kitGn6 vacsorával vendégel¬ték meg.
Vacsora után Gawain megismerkedett a várúr feleségével is. Ettek-ittak, mulatoztak, s Gawain megkérdezte a várártól, tud-e a zöld kápolnáról. És íme, azt a feleletet kapta, hogy a zöld kápolna itt van egész közel, csak néhány lépésnyire. A várúr tehát azt aján¬lotta, hogy maradjon Gawain náluk éjszakára, mert már nap könnye¬dén odatalál a kápolnához. Sőt fogadást is ajánlott Gawainnek: a várnép kora hajnalban vadászatra indul; este átadják az egész napi vadászzsákmányt Gawainnek, ha cserébe 6 is nekik adja, amit ő fog ezen a -napon szerezni. Csodálkozott Gawain ezen a fogadáson, de úgy tartotta, nem lenne udvarias dolog házigazdájával vitába szállni.
Másnap kora reggel a várár kíséretével vadászni indult, a fáradt Gawain pedig aludt szobájában. Akkor kinyílt az ajtó, s besurrant hozzá a ház gyönyörű úrnője. Leült az ágya szélére, kedveskedett a vendégnek, s azt mondotta, ha újra férjet választana, bizonyára Gawaint szemelné ki erre minden férfi közül. Gawain udvariasan felelt a kérdésekre, de visszautasította a szép hölgy incselkedését. Mikor elbúcsúzott a várúrnő, egy csókot adott Gawainnek, azután kisurrant az ajtón.
Hazajöttek este a vadászok roppant zsákmánnyal. Ekkor Gawain átölelte a várurat, megcsókolta, így adva át neki azt a csókot, amit az úm6től kapott; cserébe pedig megkapta az egész napi vadász¬zsákmányt.
Másnap megismétlődött mindez, csakhogy ezen a napon Gawain két csókot kapott az úmőt6l, és kettőt adott vissza este a várúrnak.
A harmadik reggel a háznép rókavadászatra ment, s megint csak meglátogatta a várúrnő Gawaint. Szép szavakkal hízelgett, és egy drága gyűrűt akart neki ajándékba adni. Gawain mosolyogva utasí¬totta vissza az ajándékot.
- Jól van - mondta az úm6 -, akkor hát valami mást adok neked. - Ezzel leoldotta derekáról zöld selyemövét, s elárulta, hogy aki ezzel felövezi magát, minden csatában sérthetetlen lesz. Gawain erre azt gondolta magában, jó szolgálatot tehet neki ez az öv, ha másnap megütközik a Zöld Lovaggal. Elfogadta hát az övet, inge alá rejtette, s elbúcsúzott a hölgytől, aki háromszor meg¬csókolta.
Hazajött este a várúr, s újra Gawainnek adta az aznapi vadász¬zsákmányt, Gawain pedig átadta neki a három csókot, de bizony az övről nem szólt semmit, s így hazugságba keveredett. Másnap hajnalban felkészült a rettenetes küzdelemre. Elbúcsúzott a házi¬gazdától, s a leeresztett hídon át kilovagolt a havas, ködös téli erdőbe. Egy szolga elvezette a sziklák között egy dombhoz, ezen állott a zöld kápolna. Teremtett lélek sem járt arra, a kápolnát benőtte a gaz és a moha, félelmetes, elhagyott volt a vidék. Akkor egyszerre rettenetes lárma hallatszott, előjött a Zöld Lovag, s még félelmetesebb volt, mint egy évvel ezelőtt Artus király udvarában.
Gawain szótlanul lehajtotta a fejét, várta, hogy a Zöld Lovag nyakára sújtson a pallossal, de ekkor válla akaratlanul is megrándult. Gúnyosan nevetett a Zöld Lovag, hogy ellenfele fél a küzdelemtől. Megerősítette hát szívét Gawain, és várta a halálos csapást. Ráütött a Zöld Lovag először, de éppen csak hogy megkarcolta Gawain nyakát. Másodszor is ütésre emelte pallosát, de ekkor is csak súrolta Gawaint. Harmadszor is lesújtott, és ekkor már vér csorgott Gawain nyakából. Megharagudott Gawain, és azt mondotta:
- Én álltam a fogadást, de több ütésre már nincs jogod. Küzdjünk meg egymással úgy, ahogy az valóban lovagokhoz illik!
Ekkor a Zöld Lovag földre tette az iszonyú fegyvert, rákönyökölt, és borzasztó hangján így szólt:
- Gawain lovag, lassabban a testtel! Nem ért téged semmi méltánytalanság. Tudd meg, én voltam annak a várnak az ura, ahol három éjjelt töltöttél. Első este kötött alkunkat nem szegted meg, átadtad nekem feleségem csókját, s ezért nem is sebzett meg az első ütésnél pallosom. Másnap is megadtad nekem a két csókot, így hát a pallos második ütésétől se volt bántódásod. De harmadik meg ugyanis, én küldtem hozzád feleségemet reggelenként, hogy megismerjem állhatatosságodat, tisztességedet és igazmondásodat. Te megálltad a próbát, csak a harmadikban, az övpróbában buk¬tál el, mert féltetted életedet.
Szégyen gyötörte Gawain lovagot, letépte magáról az övet, és hozzávágta a Zöld Lovaghoz. De a Zöld Lovag nagyot nevetett, s azt mondta, kössenek békét, vége a játéknak. Azt is elárulta, hogy e sok varázslatot Morgan tündér eszelte ki, mert meg akarta szégye¬níteni Artust és lovagjait. Csakhogy gonosz szándéka meghiúsult. Az övet a Zöld Lovag végleg Gawainnek ajándékozta, s Gawain eltette emlékeztetőnek, hátha a jövőben is valami dőreséget akarna elkövetni. Hívta a Zöld Lovag, menjen vissza vele várába, de Gawain szépen megköszönte a meghívást, és elindult hazafelé.
Elbúcsúztak ezután, és Gawain lovag haláláig vállán átvetve viselte a zöld övet. Hazaérve Artus király és kísérete nagy tisztelettel fogadta, s miután meghallgatták elbeszélé¬sét, elhatározták, hogy e naptól kezdve a kerek asztal minden tagja hasonló zöld selyemövet visel majd, s a zöld selyemöv nem a szégyen, hanem a megbecsülés jele lesz.


Hogyan szerzett magának Gawain feleséget

Gawain lovag egyszer akarata ellenére súlyosan megsértett egy nemes hölgyet. A hölgy bosszút lihegve Artus királyhoz fordult, és megtorlást követelt. Minthogy az ilyesmit a kerek asztalnál nagyon szigorúan büntették, Artus király sajnálkozva jelentette ki: kény¬telen halálbüntetéssel sújtani Gawaint. Megsajnálta azonban a vitéz lovagot Ginevra királynő, s kérlelte férjét, másítsa meg a halálos ítéletet, és engedje el a büntetést, ha Gawain egy év leforgása alatt választ tud adni arra a kérdésre, hogy mi az asszonyok legfőbb kívánsága.

Útnak indult hát Gawain, és akivel csak összetalálkozott, férfit, asszonyt, mindenkit megkérdezett, mi az asszonyok legfőbb kívánsága. Minden élőlénytől más választ kapott. Az egyik azt mondta, az asszonyok leginkább nagy vagyonra vágynak. A másik: szórakozni szeretnek az asszonyok. Volt, aki drága ékszereket és finom ételeket emlegetett. Tapasztalt emberek azt mondották, hogy a hízelgés és udvarlás a legkedvesebb az asszonyok előtt. Mások megint úgy vélték: a függetlenség a legfontosabb az asszonyoknak.
Szegény lovag hiába tűnődött, nem jött rá, melyik válasz az igazi a sok közül. Letelt az év, Gawain halálra szántan ügetett vissza Camelot vára felé. És íme, útközben egy erdei tisztáson tündér¬lányokat pillantott meg, amint éppen táncot lejtettek. Mikor Gawain a közelükbe ért, eltűntek mind a lányok, csak egy öreg banya ült még ott a gyepen.
Megszólította a csúf öregasszony Gawaint:
- Látom arcodon, nemes lovag, hogy nagy bánatod van. Pana¬szold el nekem, hogy mi bánt, mi öregek sokat tapasztaltunk életünk¬ben, és talán tudok rajtad segíteni.
Búsan felelt rá Gawain:
- Öreganyám, a fejemet veszik holnap, ha nem tudok választ adni arra a kérdésre: mi az asszonyok legfőbb kívánsága.
- Tudnék jó tanácsot adni - felelte az öreg banya -, ha meg¬ígérnéd, hogy teljesíted később egy kérésemet.
Ráállt Gawain az alkura, hiszen nem volt más választása. Azt mondta az öregasszony:
- Biztosra veszem, hogy válaszomat Ginevra királynő is helyes¬nek fogja tartani.
Ezzel valamit súgott a lovag fülébe. Gawain is helyesnek találta a megoldást, és sokkal vígabban lovagolt tovább. Megérkezett Artus udvarába, és minden asszony, a lányok és az özvegyek össze¬futottak erre a hírre. Körülvették Ginevra királynőt, és izgatottan várták, mit fog mondani a lovag.
Gawain a királyné elé lépett, és így szólt:
- Halld válaszom, királynő! Minden nőnek, öregnek és fiatalnak, szegénynek és gazdagnak legfőbb kívánsága, hogy másoknak paran¬csoljon.
Helyes főleg bólintott a királynő, és igaznak találta a szót a sok egybegyúlt fehérnép is. Gawain tehát megmenekült a halálbüntetés¬től. Csakhogy az öreg banya is megérkezett a királyi udvarba, és a jó tanácsért azt követelte, vegye őt feleségül Gawain.
Hiába berzenkedett Gawain, mit volt mit tennie, hamarosan fele¬sége lett az öregasszony, és az egész udvar nevetett ezen a különös házasságon. A lakodalom után lóra ült az új pár, és elindultak Gawain vára felé. Sóhajtozott a férj, de nem szólt semmit, az öreg¬asszony meg nevetett rajta.. Végre így szólt az asszony:
- Most két dolog közt választhatsz: vagy rút öregasszony mara¬dok halalomig, de példás, jó feleséged leszek, engedelmeskedem neked, s mindig azt teszem, amit te jónak látsz, vagy pedig szép és fiatal leánnyá változom, de akkor azt csinálom, amire kedvem szottyan, és az én kezemben lesz a gyeplő.
- Légy hát te az úr a háznál! - sóhajtotta Gawain.
Ekkor az öreg banya fellebbentette a menyasszonyi fátylat, és gyönyörű szép fiatal leánnyá változott. Boldogan éltek ezután, de a kalapot az asszony hordta, mert igaz volt a mondás: a nők legjobban parancsolni szeretnek.

Parszifál története

Artus királyhoz és lovagjaihoz sok hír jutott el egy titokzatos kastélyról, ahol a Grált őrzik. Azt rebesgették, hogy a Grá1 csodálatos edény, mely ételt és italt varázsol elő, és aki megpillantja, nem hal meg abban az esztendőben. Azt is mondották, hogy a Grál-kastély fejedelme egy sebesült öreg király, a Halászkirály. Felkelni nem tud, csak feküdni, és mindennap elviszik egy közeli tóba, ahol bárkában heverve halászik. Addig nem gyógyulhat meg, amíg egy kiválasztott lovag véletlenül nem találja meg az utat a várba. Akkor kivirulnak a virágok, s egy új, boldogabb korszak kezdődik el.
Artus király vitézei közül sokan keresték a Grált, de hiába, mert a titokzatos kastélyba vezető utat csak az lelhette meg, akit a Grál maga vezetett oda. Találgatták a királyi udvarban, vajon ki lesz ez a kiválasztott vitéz.
Élt ebben az időben egy nemes lovag, Anjoui Gamuret, aki sok vitéz tette után elnyerte Herzeloide királynő kezét. Csakhogy a harci vágy házassága után sem csillapodott Gamuretben, elhagyta fiatal feleségét, és a bagdadi kalifa kérésére új csatába sietett. A szörnyű túlerő azonban megtizedelte a kalifa seregét, és Gamuret is halva maradt a csatatéren. Nem sokkal ezután feleségének kisfia született, al a Parszifál nevet kapta. Édesanyja meg akarta óvni kisfiát attól a sorstól, amely apját érte: elvitte hát az ifjú Parszifált az erdei vadonba, hogy soha ne tudja meg, milyen a vitézi élet, és ne pusztul¬jon el oktalanul a harcban, mint apja.
Itt nevelte az özvegy királynő féltő gonddal kisfiát, aki semmit nem tudott arról, mi történik a nagyvilágban, és azt hitte, mindenütt erdei tisztások vannak, ahol őzek és madarak laknak, hogy nem is élnek kettőjükön kívül emberek.
Egy napon azonban három nemes lovag véletlenül a rengetegbe tévedt, és találkozott az ifjú Parszifállal. Meglátta a fiú a lovagok fényes fegyverzetét, és tündéreknek vélte az ismeretleneket: leborult eléjük, és alig merte őket megszólítani. A lovagok szánakozva mondották, hogy ők bizony nem tündérek, hanem halandók, Artus király kerek asztalának lovagjai.
Ettől kezdve Parszifálnak már nem volt maradása az erdei vadon¬ban. Kérve kérte anyját, engedje el őt is Artus királyhoz, hadd tudja meg, mi a vitézi élet, s üsse őt is lovaggá Artus. Az aggódó anya hiába kérlelte fiát, Parszifált nem lehetett visszatartani az erdőben. Az anya erre cselt eszelt ki bolondruhát varrt fiának tarkabarka
. rongyokból, kezébe nyársat adott. Azt remélte ugyanis, hogy az emberek kinevetik, ha így meglátják, és Parszifál újra visszatér hozzá. Így indult útnak Parszifál, tapasztalatlanul, tarka bolond¬öltözetben, de tele kalandvággyá) és tettvággyal. Amikor azonban eltűnt az erdei úton, a búsuló anyának megszakadt a szíve bánatában.
Parszifál illedelmesen köszöntötte, a vörös lovag azonban kinevette a bolondruhába öltözött ifjat.
- Hová tartasz, ördögfi, ebben a fura öltözetben? - kérdezte.
- Artus király udvarába tartok - felelte Parszifál.
- Vidd akkor üzenetemet Ártushoz - mondta a vörös lovag. - Itt van ez az aranyserleg, Ártus király asztaláról ragadtam el, éppen mikor asztalnál ültek, s a vörös bor mind Ginevra királynő ruhájára ömlött belőle. Senki nem merte megakadályozni ezt a tettet, annyira félnek tőlem. Menj, mondd el Ártus udvarában, hogy itt várok a kapu előtt, s remélem, lesz valakinek annyi bátorsága, hogy vitézi párviadalban visszaszerezze tőlem a serleget.
Belépett Parszifál a várba, és mindenki összecsődült, nevetett a tarkabarka ruhájú furcsa legényen. Csodálta Parszifál a fényes öltözetű várnépet, a gyönyörű harci méneket. Belépett a dísz¬terembe, ahol éppen a kerek asztal mellett lakomázott Ártus király és udvara. Parszifál egyenesen Ártus elé lépett, s így szólt hozzá:
- Azt üzeni neked a vörös lovag, hogy lovagjaid párviadalban visszaszerezhetik az aranyserleget. Ha azonban engedélyt adsz rá, én magam vívok meg a lovaggal. De ígérd meg, hogy utána meg¬kapom az ő ruháját és fegyverzetét, és lovaggá ütsz engem.
Mindenki mosolygott az ifjú öntelt szavain, Kay főétekfogó azon¬ban felbőszült az ifjú együgyűségén, és azt követelte, hogy a szolgák azonnal dobják ki a várból. Csakhogy a királyt meghatotta a különös ruhájú ifjú fiatalsága és kedvessége, s engedélyt adott neki a viadalra.
Parszifál visszament a kapu elé, ott rátalált a várakozó vörös vitézre, és bár fegyvere csak egy egyszerű nyárs volt, olyan roppant hévvel támadt ellenfelére, hogy hamarosan letaszította lováról, és legyőzte. Ezután leráncigálta a vörös vitéz fegyverzetét, és felöltötte a bolond¬ruha tetejébe. Nem akart azonban visszatérni Ártus király udvarába, ahol megsértették, hanem ellovagolt újonnan szerzett lován az or¬szágúton.
Ment, mendegélt, amíg elérkezett egy várkastélyhoz, ahol a jó Gurnemanz lovag volt az úr. Gurnemanz behívta kastélyába a magányos lovast, és furcsa modora miatt először azt hitte, talán hibbant szegény. A vendég elmondotta élettörténetét, és Gurne¬manz hamarosan rájött, hogy Parszifál ugyan tudatlan és tapasztalat¬lan, de legény a talpán. Minthogy a háborúban elvesztette három fiát, elhatározta, hogy helyettük örökbe fogadja Parszifált, és jó nevelést ad neki. Megtanította, hogyan kell lovagi tornát vívni; azt is elmondotta, hogy az igazi lovagnak csöndesen, jól nevelten kell viselkednie, s nem illik túl sokat kérdezősködnie, kíváncsiskod¬nia. Gurnemanznak ez a jó tanácsa később bajba hozta a tapasz¬talatlan Parszifált.
Amikor Parszifál már úgy vélte, mindent megtanult, amit csak egy lovagnak tudnia kell, újra útnak indult. Hosszas kalandozás után egy tengerparti városba jutott. Itt a szép Kondvirámur királynő uralkodott, aki éppen nagy veszélyben volt, mert ellenség támadta meg városát. Parszifál felajánlotta a királynőnek szolgálatát, a sereg élére állott, és nehéz csaták után kiűzte az ellenséget. Kondvirámur jutalmul saját kezét ajánlotta fel neki. Megtetszett Parszifálnak a szép királynő, csakhogy eszébe jutott édesanyja is, akit elhagyott. Szomorúan búcsút mondott hát Kondvirámur királynőnek, és el¬indult megkeresni anyját; nem tudta, hogy szegény már régen a föld alatt van. Gyászba öltözött a város, amikor megmentője távozott, s Kondvirámur királynő is könnyezve tekintett a távozó ifjú után.
Ment, vándorolt Parszifál a tenger partján, sötét erdőkön, puszta¬ságokon át, amíg egyik este a magas hegyek között egy kies völgybe ért. A völgy mélyén tó volt, a tavon bárkában egy drága ruhába öltözött, sápadt arcú férfi hevert, és halászott. Mikor meglátta Par¬szifált, így köszöntötte:
- Régóta várlak, ifjú, végre megérkeztél. Menj csak előre ezen az erdei ösvényen, és hamarosan elérsz az én kastélyomhoz. Mire fölérsz, én is ott leszek.
Elcsodálkozott Parszifál ezen a barátságos fogadtatáson, s meg akarta kérdezni, ki a díszes ruhába öltözött, öreg halász. Ekkor azonban eszébe jutottak Gurnemanz szavai, hogy egy igazi lovag nem kíváncsiskodik. Udvariasan bólintott tehát, nem kérdezett semmit, hanem elindult azon az úton, amerre a halász mutatott, s
a bércek között elrejtve csodálatos várkastélyra bukkant, melyet roppant szakadék védelmezett.
A várnép leeresztette a függőhidat, és Parszifál belovagolt a kastélyba. Gyönyörű, hatalmas terembe vezették, száz heverő állott itt, és mindegyiken négy gyönyörűen öltözött lovag ült. A kandalló¬ban illatos tűzifa pattogott, jó illata betöltötte a termet. Itt találta a halászt is, királyi öltözékben, amint egy heverőn feküdt, és lát¬szott rajta, hogy nagyon beteg, felülni sem tud. Parszifáhiak a Halászkirállyal szemben jelöltek ki ülőhelyet. Ragyogtak a lámpások, és fényük visszatükröződött az arany- és ezüstedényeken és poha¬rakon. De szomorú volt minden arc, nem beszélt, nem mosolygott senki.
Amikor már mindenki az asztalnál ült, egy apród lándzsát hordott körül a teremben, melynek hegyéről vér csöpögött. Sírtak a teremben levők, mikor megpillantották a lándzsát, és a Halászkirály zokogva eltakarta arcát.
Ezután gyönyörű fiatal hölgy lépett a terembe, kezében drága¬kövekkel kirakott edény, mely ragyogóbb volt, mint a lámpások fénye, s olyan világos lett a teremben, mintha csak a nap ragyogott volna fel. Ez az edény volt a Grál.
Majd díszes ruhába öltözött leányok tányérokat és ezüstkéseket hoztak, s négy kocsin betolták a vacsorát. Csak a kenyeret száz szolga hozta. Az ételt-italt maga a Grál adta a kastély lakóinak, ha valaki csak gondolt egy ételre, kívánsága rögtön teljesült, mert a Grál minden ételt-italt elő tudott varázsolni.
Vacsora után egy másik apród rubinttal ékesített kardot hozott a szobába, ezt a Halászkirály ajándékba adta Parszifálnak.
Szerette volna tudni az ifjú Parszifál, hogy mit jelent mindez: a beteg Halászkirály, a vértől csöpögő lándzsa, a csodálatos edény, melyet a kastély lakói Grálnak neveztek; de nem merte megkérdezni, mert attól félt, hogy neveletlen tacskónak tartják.
Intett akkor a Halászkirály, és mindenki aludni tért. Parszifálnak nyugtalan álmai voltak. Mikor másnap felébredt, egyedül találta magát, páncélja az ágy elé volt készítve, lova pedig felkantározva az udvaron állott; látszott, hogy mindent elkészítettek neki a távozás¬ra. Parszifál ezt sem értette, de mit volt mit tennie, kilovagolt a várból. A felvonóhidat olyan gyorsan húzták fel mögötte, hogy lova majdnem lábát törte; a kapuőr pedig utána kiáltott:
- Távozz, te ostoba, s légy átkozotti Keményszívűségeddel vesztedbe rohantál, és a mi vesztünket is te okozod.
Ezt sem értette Parszifál, és bánatosan elgondolkozva lépegetett tovább. Nemsokára az út szélén egy síró hölggyel találkozott. Parszifál beszédbe elegyedett vele, és megtudta tőle, hogy Sziguné¬nak hívják, vőlegényét az imént szétmarcangolta egy borzasztó vad¬állat, s most azt gyászolja. Látta Parszifál, hogy a hölgy ruhájára galamb van hímezve, éppúgy, mint előző nap, a Grál-kastély lakói¬nak ruhájára. Megkérdezte hát, mit jelent ez a galamb, és hogyan találna vissza a Grál-kastélyba.
Szigunétól megtudta Parszifál, hogy a Grál-kastélyba senki sem juthat saját erejéből, csak az, akit a Grál erre kijelöl. Aki a Grál közelében él, annak szíve nemes lesz, arca pedig szép. Rejtelmes erő sugárzik a Grálból, s lovagjai arra törekednek, hogy igazság uralkod¬jék a földön. Megtudta Parszifál azt is, hogy a Grál-kastély első királya Titurel volt, az ő fia pedig Anfortas, a Halászkirály. Csakhogy Anfortas méltatlan lett a Grálhoz, s egy hölgy szerelméért vetekedve, párbajban embert ölt. Ő maga is sebet kapott a csatában, két combját az a lándzsa sebezte meg, melyet esténként a Grál-kastélyban az apród körülhord. Ezért állni nem tud, csak feküdni. Nem képes sem meggyógyulni, sem békében meghalni, egészen addig, amíg egy fiatal lovag nem jut fel a várba, s nem kérdezi meg részvevően, mi okozta Anfortas vesztét. Ha azonban a lovag magától nem teszi fel ezt a kérdést, akkor Anfortas nem gyógyul meg, s a kastély lakói nagyon szerencsétlenek lesznek.
Szigune is megkérdezte, hogy hívják Parszifált, s a beszélgetés során kiderült, úgy látszik, éppen Parszifált jelölte ki a sors, hogy tudatlanul és ártatlanul eljusson a Grál-várba, s ott megváltsa a Halászkirályt szenvedésétől. Ő azonban rosszul értelmezte Gurne¬manz tanácsát, nem engedett jó szívének, nem tette fel a megváltó kérdést, s így akaratlanul is rettenetes bajt okozott. Megtudta Szigunétól azt is, hogy Anfortas az ő nagybátyja, édesanyjának Herzeloidének fivére, Szigune pedig unokahúga.
Marcangoló önváddal telve, szomorúan lovagolt tovább Parszifál, amíg ősszel újra eljutott Artus király udvarához. Artus már régóta várta Parszifált, hiszen megígérte, hogy lovaggá üti, ha legyőzi a vörös lovagot. Örömmel fogadták az udvarban, a kerekasztal lovagjai közé ültették, és egy ideig vidáman élte világát.
Egy napon azonban rémítő öregasszony jelent meg Camelotban, olyan csúf, hogy hozzá hasonlót Parszifál még soha nem látott. Mégis Artus király nagy tisztelettel fogadta, mert jól ismerte, Kundri volt 6, a Grál-kastély követe.
Kundri azért jött, hogy bevádolja Artus királynál Parszifált, aki - ha akarata ellenére is - oly sok bajt okozott. Anyjának meg¬szakadt miatta a szíve, a Grál-kastély lakóit pedig gyászba és keserű¬ségbe döntötte, mert nem volt részvevő szava a szenvedőhöz.
Felsikoltott Kundri, megátkozta Parszifált, és mindenki sírt a teremben: Artus király pedig kijelentette, hogy Parszifálnak távoznia kell az udvartól. De Gawain lovag megsajnálta Parszifált, mert tudta, hogy nem rosszakaratból, hanem tudatlanságból és együgyű¬ségből okozta ezt a sok bajt. Elkísérte tehát kalandos útjára.
Parszifál és Gawain sok érdekes kalandot élt együtt át. Bajba jutott királynőket mentettek meg, szörnyetegekkel vívtak párviadalt, Parszifál szíve azonban mindig nehéz volt, mert nem tudta elfelej¬teni azt a sok bajt, amit okozott. Egy húsvéti napon, mikor még hó takarta a mezőt, de már tavaszi szél fújdogált, s a madarak énekeltek, Parszifál vadászat közben egy madarat lőtt. A madár piros vére a hóra hullott, s a piros vércseppek a fehér havon eszébe juttatták a fehér bőrű, piros arcú Kondvirámur királynőt, akit egykor elhagyott. Szívesen visszatért volna hozzá, csakhogy esküt tett, addig nem hagyja abba a vándorlást, amíg újra nem találja meg az utat a Grálhoz.
Eszébe jutott az a sok baj, ami érte, és az emlékek annyira elbúsí¬tották, hogy véget akart vetni életének. Elhagyta hát társát, Gawaint, is, és egyedül bolyongott a rengetegben. Ekkor egy öreg remete lakához érkezett, aki szívesen fogadta a végsőkig elkeseredett ifjút. Szelíden szólt hozzá, és elmagyarázta neki, milyennek kell lenni an¬nak a lovagnak, aki méltó arra, hogy a Grál védelmezője legyen. Ez a remete Parszifál másik nagybátyja volt, a jámbor Trevrizent. Bölcs tanácsai nyomán megértette Parszifál, hogy amire egykor Gurne¬manz tanította, a jó modor és a harci készség, még nem elég egy¬magában, hanem az igazi lovagnak jószívűnek és részvevőnek is kell lennie. Mikor eltávozott a remetétől, már tudta, mit kell tennie a jövőben.
Ment, mendegélt, és egyre ismerősebb lett számára a vidék. Sokévi bolyongás után újra rátalált a Grál-kastélyra. Ezúttal nyitott kapukkal várták Parszifált, s 6 elmondhatatlan örömmel lovagolt be a várba. Részvevő kérdésére elmúltak Anfortas, a Halászkirály gyötrelmei, s most már nyugodtan és békében halhatott meg. Mielőtt azonban örök álomra hajtotta volna fejét, átadta az uralmat unokaöccsének, Parszifálnak, aki ezentúl a Grál legfőbb védelmezője lett. Nemsokára feleségül vette Kondvirámur királynőt, s a Grál¬lovagok ezután is az igaz ügy bajnokai maradtak, az özvegyek és árvák védelmezői.