A harmadik monda ciklus a Finn- vagy Oisin mondakör, amiben sok mitikus vonás van. Tele kalanddal.


Finn

Az ulsteriek egyik leghíresebb hőse Kumal fia, Finn volt. Fia, Ojszin (más néven Osszián), nemcsak híres harcos volt, hanem költő is, és sokáig azt tartották, hogy ő maga örökítette meg az apjáról szóló történeteket; így hát ezeket a regéket Osszián törté¬neteinek is szokták nevezni.
Az ír hagyomány szerint Finn időszámításunk harmadik századá¬ban élt, amikor Kormák király uralkodott Írországban. Sok híres vitéze volt, akikről történetek szóltak: Konan, Goll, Diarmud, Gena, de sok hőstettet vitt véghez fia Ojszin és unokája Oszkár is.
Akárcsak a többi ulsteri hősről, Finnről is azt regélték, hogy félig tündéri családból származott, s hogy rendkívüli körülmények között nőtt fel. Apja, a vitéz kapitány, csatába ment, és anyja éppen akkor adott életet fiacskájának, mikor az apa meghalt. Ezért édesanyja - félve az ellenségtől - erdei kunyhóban rejtette el a kisfiút. Itt két öregasszony nevelte fel, s 8k nevezték el Finn-nek, ami annyit jelent, hogy Szőkehajú.
Már kora ifjúságában nagy hőstetteket vitt véghez. Megszerzett egy darutollal díszített kincses zacskót, ebben tartották a tündérek varázseszközeit. Később az öregasszonyok egy Fingasz nevű drui¬dához küldötték, aki versszerzésre és sokféle tudományra tanította.
Fingasz otthona mellett a tóban egy diófa alatt úszkált Finatan, a tudós lazac. A diófáról a tudás diói hullottak a tóba, s a lazac ezeket eszegette. Fingasz sokszor akarta már kihalászni a lazacot, de sikertelenül. Csak akkor került a hal horogra, mikor Finn Fingasz növendéke lett.
Odaadta a druida a lazacot Finn-nek, hogy süsse meg, de szigo¬rúan meghagyta, ne egyen belőle, amíg engedélyt nem kap rá. Amikor Finn jelentette tanítójának, hogy elkészült a lazac, Fingasz valami változást vett észre növendékén.
- Ettél a lazacból? - kérdezte.
- Nem ettem belőle - mondta Finn -, de amikor a nyárson forgattam, megégettem a hüvelykujjamat, s azután a szájamba tettem.
- Edd meg egészen a tudós lazacot - mondta Fingasz -, mert téged illet az. Azután eltávozhatsz tőlem, mert kijártál minden iskolát, és többé nem tudlak új dolgokra tanítani.
Ekkor már Finn nemcsak bátor és erős volt, hanem nagyon bölcs is. Valahányszor meg akarta tudni, mi történik a távolban, és hogy mit hoz a jövendő, hüvelykujját a szájába dugta, beleharapott, és az ujjából szopta ki a tudást.
Ebben az időben az ulsteri király legjobb seregét az ún. „fiam" alkotta. Válogatott vitézekből állott ez a sereg, sok hőstettet vittek véghez, és ők őrködtek Ulsterben a rend és igazság felett. A fiam tagjai csak jó célért harcolhattak, sírig kitartottak egymás mellett, nem ismerték a hitszegést és az árulást. Százötven tisztből állott a sereg, és minden tisztnek huszonhét közlegénye volt. A következő próbák után lehetett valaki tagja ennek a csapatnak:
Minden harcosnak elsőrendű költőnek kellett lennie, s kívülről tudnia a tizenkét kötetes költészettant. A következő erő- és ügyesség¬próbákat kellett kiállnia: a jelöltet övig földbe ásták, egyik kezébe pajzsot, másikba mogyorófavesszőt adtak. Kilenc harcos kilenc lándzsával támadta meg a veremben rejtőzőt, és ha nem tudta pajzsával és a faággal visszaverni_ a lándzsákat, nem juthatott a fianába. A következő próba ez volt: hosszú fonatokba fonták a vitéz haját, és úgy üldözték a sűrű erdőn keresztül. Ha üldözői elérték és megsebesítették, nem állta meg a próbát. Ha a faágak vagy a bokrok összekuszálták a hajfonatokat, akkor sem állta meg a próbát. Ha megreccsentek lába alatt a száraz faágak, nem lehetett a sereg tagja.
Ez azonban még nem volt elég. Futás közben olyan magas botot kellett átugrania, amilyen magas ő maga volt, továbbá anélkül, hogy futását lassította volna, tüskét kellett körmével kihúznia meztelen talpából. Ha mindezeket a próbákat megállta, felvették a fiam
tagjai közé. Meghallotta Finn a sereg hírét, s azt is megtudta, hogy apja valaha kapitánya volt a vitézeknek. Elment tehát Tarába, ahol éppen népgyűlés volt, leült a harcosok közé, és így szólt a királyhoz
- Én Finn vagyok, Kumal kapitány fia, és szeretnék szolgála¬todba lépni.
A király örömmel fogadta Finnt, s a vitéznek hamarosan alkalma nyílt kitüntetni magát. Tarát ugyanis minden évben egy szörny láto¬gatta meg, és tűzbe borflotta a királyi várat. Senki nem tudott szem¬beszállni vele a vitézek közül, mert jöttében olyan édesen zenélt a hár¬fáján, hogy mindenki elaludt a muzsikától. Finn megkérdezte a királyt, örökölheti-e apja tisztét, és ő lehet-e a fiana kapitánya, ha legyőzi a szörnyet. A király esküvel ígérte, hogy úgy lesz. .
Finn apjának egy hűséges öreg harcosától csodakardot kapott ajándékba. Amikor a szörny közeledett Tarához, és megszólaltak hárfája hangjai, Finn homlokára helyezte a kardot, s a kard ereje legyőzte a bűbájosságot. Mindenki elaludt, csak Finn maradt ébren. A csodakard segítségével párbajban legyőzte a szörnyeteget, és ő lett a fiana kapitánya. Hűséget esküdtek neki a vitézek, hogy nem hagyják el jóban-rosszban. Nagyon szerették vezérüket, mert nem volt senki egész Íországban, aki bátorságban és nagylelkűségben felülmúlta volna Finnt. Azt mondják, hogy olyan bőkezűen ajándé¬kozott aranyat, mintha csak erdei falevél lett volna, ezüstöt pedig úgy osztogatott, akárcsak a tenger tajtékát adta volna ajándékba. Szerette a csatazajt és a vadászkutyák ugatását. Május i-től november i-ig minden reggel vadászni indultak; ott laktak a sűrű erdőben, ahol a tiszta patakvíz csörgedez, s a kutyák csaho¬lása felriasztotta az erdők vadját és a madarakat. Szerette a fiana az ulsteri erdőket, és többre becsülték a tündérek birodalmánál is, ahová pedig gyakran elvetődtek kalandos útjaik során.
Finn harcosairól sok csodálatos történetet jegyeztek fel. Egy alkalommal négy harcos - közöttük Diarmud - késő este egy erdei kunyhóba vetődött, ahol csodaszép leányra találtak. Diarmud három társa sorra kérte a szép leányt, legyen a felesége, de a lány azt felelte mind a háromnak - Egyszer már a tied voltam, és soha többé nem leheted a tied!
Végül Diarmud kérte, hogy legyen a felesége. A leány így felelt rá:
- Ó, Diarmud, a tied is voltam egyszer, de sohasem lehetek többé, mert én vagyok az Ifjúság. De gyere, jelt teszek a homlokodra, és minden asszony, akivel csak találkozol, szeretni fog.
Megérintette a leány Diarmud homlokát, és az ifjúság jegye örökké ott ragyogott rajta, soha nem öregedett meg. Éppen ez lett később Diarmud végzete is. Finn vezér felesége, Grajne, szerelmes lett a szép vitézbe, és mindkettőjüknek halállal kellett lakolnia Diarmud szépségéért. Diarmud kalandjai közül a legnevezetesebb ez volt:
Egy alkalommal a harcosok Munster dombjain vadásztak. Finn és vitézei a domboldalon állva hallgatták a vadászkutyák ugatását és a kürtök hangját, mikor a sötét erdőből egy óriási, ormótlan fickó jött elő, és egy hasonlóképpen csúf gebét húzott magával. A legény kijelentette, hogy az ő neve Mogorva Gilje, és szeretne Fin-né1 szolgálatot vállalni.
Finnt esküje kötötte, hogy nem utasít vissza senkit, aki seregénél akar szolgálni. Szolgájává fogadta tehát a csúf fickót, a girhes lóval, amelynek akkora háta volt, mint egy ház. A harcosok azonban gúnyolódtak a rettentő gebén, és tizenhárom vitéz felmászott a hátára; a tizennegyedik, Kopasz Konan pedig a farkába kapaszko¬dott.
Megharagudott a ló gazdája, hogy ilyen csúfság érte, és sebesen, mint a szél, futni kezdett a tengerpart felé. Meglátta ezt a gebe, felvetette a fejét, és tizenhárom lovasával együtt gazdája után futott, Konant pedig maga után vonszolta. A többiek kacagva követték a különös menetet, de elhallgatott a nevetés, mikor Mogorva Gilje a tengerbe ugrott, és követte a ló is, a tizennégy lovassal. Addig úsztak a tengerben, amíg eltűntek a szem elől.
Tanácskozott a fiana, hogy most mitévők legyenek. Felszereltek hát egy hajót, és eltűnt társaik után indultak. Több napig tartó utazás után egy meredek, sziklás szigetre jutottak: Diarmud fel- mászott egy sziklára, és mikor a tetejére ért, csodálatos mezőre jutott, ahol madarak énekeltek, méhek döngicséltek, folyóvizek zúgtak, de embernek nyoma sem volt. Ezután sűrű erdőbe ért, s közepén mély kutat talált. A kút fölött egy ágról ezüst ivópohár csüngött le. Mély volt a kút, de olyan tiszta, hogy világosan látszott a feneke. Megtöltötte Diarmud vízzel a poharat, de ekkor fenyegető morgás hallatszott a kútból. Szomjas volt Diarmud, nem törődött a fenyegetéssel, hanem jót ivott a kútból. Nemsokára állig felfegyver¬kezve megérkezett egy lovag, a kút őre, és dühösen rátámadt, hogy engedélye nélkül ivott a vízből. Késő estig harcoltak egymással Diarmud és a kút őre. Amikor leszállt az éjszaka, az őr a kútba ugrott és eltűnt. Másnap Diarmud vadászni ment az erdőbe, megölt egy szarvast, megsütötte és megette, amikor azonban megszomjazott, ismét merített a tiszta kút vizéből. Megint előjött a kút őre, s estig birkóztak egymással, amikor azonban besötétedett, a lovag megint visszaugrott a kútba. A harmadik nap megismétlődött minden, amikor azonban este a lovag a kútba ugrott, Diarmud erősen bele¬csimpaszkodott, átfogta a nyakát, és ketten együtt szálltak le a kút fenekére.
Egy ideig minden elsötétült, aztán újra világos lett, és Diarmud a tündérek birodalmában találta magát. Előkelő férfi fogadta, és a királyi várba vezette. Elmondotta, hogy éppen háborúság van a tündérek között, és számítanak Diarmud segítségére a küzdelem¬ben.
Miközben Diarmuddal ezek történtek, Finn és társai hiába vártak rá a hajóban. Utat kerestek hát ők is, és a meredek sziklák között egy ösvényen behatoltak a szigetre; az erdő sűrű mélyén egy barlang¬ba jutottak, és hosszas kalandozás után ők is eljutottak Tündér¬országba. Itt nemcsak Diarmuddal találkoztak össze, hanem azzal a tizennégy társukkal is, akiket a csúf gebe vitt magával Tündér¬országba.
Mogorva Güje nem volt más, mint maga a tündérkirály, és azért csalogatta magához Finnt és társait, hogy segítségére legyenek a szörnyű harcban. A fiam segítségével Mogorva Gilje hamarosan legyőzte ellenségeit, és megkérdezte Finntől:
- Milyen jutalmat kérsz segítségedért?
Finn erre azt felelte: - Egy ideig te voltál az én szolgálatomban, és ezt most viszonoztam. Jutalomra tehát nem számíthatok.
Csakhogy Kopasz Konan, aki igen bosszankodott, hogy ilyen csúf gebén hurcolták el, felkiáltott:
- Hát minket hogy kárpótolsz a kényelmetlen utazásért?
A tündérkirály megkérdezte, hogy mi a kívánsága. Konan erre így felelt: - Ültess tizenhárom szép tündérlányt a vad gebére, a feleséged pedig kapaszkodjon a ló farkába, és úgy hurcold őket Írországba, ahogy minket Tündérországba hoztál.
- Lám-lám - mondta erre a tündérkirály -, kissé szerény¬telenek a harcosaid.
És erre egyszerre eltűntek a tündérek, eltűnt Tündérország, Finn és a többiek az fr tengerparton találták magukat. Így végződött a fiam különös kalandja.